...hogy a mosogató (steward) és a Penrose Room felszolgáló (U know it's five-star, five-diamond restaurant) ugyanolyan orientációs trainingen vesz részt. Hogy ugyanúgy köszönt minket az igazgató, és hogy itt tényleg a VENDÉG az első. Nagyon úgy fest, hogy ellenben az otthoni szemlélettel, mi szerint a vendég az első, de egyébként ezt kb csak a tulajdonos meg esetleg a menedzser(ek) gondolják így, itt tényleg ő az első. Ha véletlenül ezt valaki mégsem így gondolná, azért a biztonság kedvéért nyomatékosítják bennünk, hogy 170 ember áll mögöttünk ugyanazért az állásért... És tényleg.
Igazából még most sem értem, hogy vettek ide fel, de azért kezdek büszke lenni magamra, vagyis inkább arra, hogy ha minden jól megy, a következő egy évben itt dolgozhatok.
Úgy tűnik nagyon nem lőttem mellé, amikor azt fogalmaztam meg magamban, hogy én ide azért szeretnék kijutni, hogy megtanuljak szolgáltatást nyújani. Hát, ha valahol, akkor itt lesz rá lehetőségem.
Egyébként a President beszéde szinte megindító volt, tipikus amerikai-álom story, hogy hogyan lett ő igazgató. De ami a legdurvább, hogy tényleg leszállt közénk, egy igazi, élő ember, közvetlen, elhivatott, tényleg példaértékű.
Ez itt Amerika.
A mai orientáció után elmentünk kajálni (igen, megint hamburgert ettem! és finom volt... :D ), majd felpróbáltuk a uniformot. Rettentően rikító piros kosztümöm lesz, halvány mosogatólé színű blúzzal. :) A blézer egyébként elég jól néz ki, meg igazából az egész szett nagyon elegáns, más kérdés, hogy a térd alá érő ceruzaszoknyában az amúgy is mérsékelt magasságom kifejezett alacsonyságba csap át. Szerencsére nem sajnálták az anyagot sem az összeállításból, így nyáron valószínűleg meg fogok benne gyulladni, de annyi baj legyen. Hogy majd leveszem a kabátot? Pfff... az nem broadmoor standard. :)
Ezek után hazajöttem, és beborultam az ágyba, de a délutáni szundi és a hamburger, plusz a tény, hogy kicsi lett rám az első méret a szoknyából kellő lelkifurdalást okozott, úgyhogy bicóra pattantam és eltekertem a Broadmoorig. Nagy szerencse, hogy hegynek felfele kell menni...
És a vicc, hogy igazából nem is ezzel van a baj, mert még izomerővel bírnám, de egyszerűen kiköpöm a tüdőmet, olyan légszomjam van. 1800 méter azért megteszi a hatását...
Egyébként az út hossza nem vészes, odafele kb 20 perc, visszafele (lejtőn) 10. Még azt kell kitalálnom, hogy hogy fogok tudni átöltözni és letusolni, bár lehetőség elvileg van a hotelben. Kicsi mínusz, hogy így a hétkor kezdődő műszakomhoz kb 6kor el kell indulnom itthonról.
Mindezt megideologizáltam... Ez nagyjából annyit jelent, hogy ez itt most az én személyes kihívásom. A 2500 fős alföldi faluból, a kétmilliós Budapesten keresztül az észak-amerikai Colorado Springsig jutottam. Ennek oka van. Mint ahogy annak is, hogy most biciklivel kell bejárnom. Minden nap le kell küzdenem a saját hegyemet, amit (ha nem is szó szerint, de...) én választottam (igaz Annám???). Viszont minden nappal egyre erősebb leszek, és minden alkalommal, amikor bejutok a világ egyik legjobb hoteljének második legjobb éttermébe dolgozni, több leszek és egyre közelebb kerülök a céljaimhoz.
És hogy ennek még nem kevés köze van a Spinninghez is, az sem véletlen... :)
Szóval miután most először legyőztem az én hegyemet, hazajöttem és nyomtam egy szolid TRX edzést is, hogy végleg megöljem a hamburgert, majd egy laza teljeskiőrlésű pennével készült tésztasalival zártam a napot.
Most még szerintem elkezdem nézegetni a guidebook-ot, hogy okos legyek, és várom a holnapot. :)
A szexuális zaklatás és egyéb témakörök érintése után elvileg találkozunk a leendő managereinkkel és talán már beosztást is kapunk. Plusz szereznem kell egy lakatot (az öltöző szekrényhez) és elhozhatjuk a uniformokat is.
Izgi nap lesz!
Muszáj itt mindent megtennem, mert ahogy a mai hírekből is kiderült (amikbe nem bírtam ki, hogy ne olvassak bele), drága kis hazánkban nem lesz jobb a helyzet.
This is my challage.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése